Egy szép nyárvégi napon elindultunk Barnival vásárolni.
Én toltam a kosarat, mert Ő mindenáron motorral akart jönni - ilyen Ő, az én szerelmem.
Nagyon sokat mentünk, így egy padnál megpihentünk, és megpillantottuk az ősz első jeleit :( Adnom kellett neki valamit - egy igazi szerelmeslevelet.
Cserébe meg akart csókolni, én pedig azt sem tudtam, mit tegyek, kicsit szégyenlős vagyok.
Így elszaladtam.
Ő viszont kitartó volt, és jött utánam, megfogta a kezem, és a lelkemre kötötte, hogy soha ne hagyjam el, mert mi már az első naptól együtt vagyunk, nem válhatunk el!
A nagy szaladgálásban megéheztünk, így rögtön falatoztunk is egyet.
A szerelmem édesen megsimogatta a hajam, és csak annyit mondott: "Ne aggódj Pankám, nem lesz rossz Neked a bölcsiben, és attól mi még nagyon sokat találkozunk majd, jó?"
Már majdnem elpityeredtem, de aztán megkértem Őt, hogy fogadjon örök hűséget, mert távol leszek, sokat...
Valahogy bizonyítania kell, hogy tényleg szeret. És megtette!!
Na jó, akkor már mehetünk játszani!
Szólj, ha megint megéheznél Drágám, és akkor főzök valamit!
Egy napon, és egy kórházban születtek... Az első három napjukat együtt is töltötték, egy szobában, ismerkedtek a Nagyvilággal! Azóta tart a szerelem. Az Ő létezésük egy csoda, sőt, Ők maguk a csodák!
Ugye látjátok, hogy milyen őszintén és igazán szeretik egymást... :)
